Az előző négy cikkben részletesen beszámoltam arról, hogy merre jártunk, és mit láttunk. Az utolsó részben a személyes benyomásaimat, gondolataimat írom le az úttal kapcsolatban.
Köszönetnyilvánítás
Az egész zarándoklat lehetetlen lett volna a barcikai szaléziak összefogása nélkül. A négy kisbusz közül egyet a Szalézi Diáksport Egyesület, egyet a Don Bosco Sportközpont , egyet a rendház, és egyet a FETE Kazincbarcika kistérségi egysége biztosított. Így tudtuk elérni azt, hogy kényelmes és biztonságos járművekkel jussunk el a célállomáshoz és a végén haza. Köszönjük szépen minden partnerünknek az önzetlen segítséget.
Szintén köszönöm a vállalkozó tanárainknak, Konrád Mariannak, Bolacsek Lászlónak és Somodi-Hornyák Szilárdnak, hogy közreműködtek. Vállalták azt a felelősséget és terhet, hogy hét-hét diákot kell három országon át, autópályán, nagyon nagy forgalomban is szállítani. Mellette még a kísérőtanárként is helyt álltak.
Külön köszönöm Schmiedné Rácz Tündének, hogy annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban (vasárnap) derült ki, hogy másnap jönnie kell, igent mondott. Az egész út alatt igazi édesanyaként figyelt a gyerekekre, irányította őket „a házimunkában” is.
Köszönöm Emri Dánielnek, Béla atya jobbkezének, akinek csupán fél órája volt arra, hogy erre az útra felkészüljön. És nem csupán kísérői és sofőri feladatot látott el, de segített a Jó éjszakátok és a reggeli imák alatt a gitározásban és éneklésben.
Béla atyára is szeretettel gondolunk, mert a vezetés mellett sok helyen idegenvezetőként is helyt állt. Olyan meglepetésekkel is készült, mint az előző részben bemutatott, az oratórium születésének az eljátszása.
És nem szabad elfeledkezni arról az atyáról sem, aki a számtalan dolga ellenére úgy megszervezte a teljes kirándulást, hogy egy profi utazási iroda sem tudta volna jobban. Sándor atya minden programot szinte óráról-órára lebontott, de úgy, hogy az ütemtervet tartani is lehetett. Ő volt a hivatalos tolmácsunk is, rajta kívül ugyanis senki nem beszélt olaszul a csapatban. Szakmai szemmel (illetve füllel) is azt érzékeltem, hogy kiválóan tud közvetíteni a két nyelv között.
Köszönöm a diákoknak is azt, hogy érdeklődőek, figyelmesek, pontosak voltak, és egyszer sem kellett rájuk szólni. Megértették azt, amit még az út előtt kértem tőlük: viselkedjenek úgy, hogy ne hozzanak szégyent a családjukra, iskolájukra, országukra, de érezzék jól magukat.
Végül – de nem utolsó sorban – köszönöm a szülőknek, hogy elengedték a gyerekeiket, és egy kicsi anyagi hozzájárulással is támogatták az utazást.
Hogyan teltek a napok?
Minden reggel viszonylag korán keltünk (bár később, mintha iskolába kellett volna menni). A Schmiedné tanárnő irányításával naponta négy-négy diák készítette elő a közös reggelit. Megterítettek, teát főztek, kitették a svédasztalos reggelit, majd a végén rendet raktak az étkezőben.
A napi program végén pedig minden este összegyűltünk a társalgóban. Béla atya vagy Sándor atya vezetésével végigelemeztük a napon történteket, és a Sándor atya által összeállított programfüzet erre tervezett részébe az atyák által feltett kérdéseket le is írtuk. (Nagyon jó ötlet). A végén egy „jó éjszakát” modullal zártuk a napot.
Mit ettünk?
A külföldi utazások egyik problémás eleme az étel és az ital. Ebben én is meglehetősen konzervatív vagyok (értsd válogatós). Így komoly dilemma az, hogy megkóstoljuk-e az adott ország speciális étrendjét, vagy maradjunk a megszokott ízeknél, és (jobb híján) irány a McDonald’s.
Persze Olaszország ebben a tekintetben is jó turisztikai célpont: a tészták és a pizzák hazája, így ebből a szempontból nem áll túl messze az ízlésünktől. Az is igaz, hogy – félszigeti volta miatt – a tenger gyümölcseiből is lehet csipegetni, már ha van rá az embernek gusztusa. Állítólag finom a kagyló, a tengeri hal és mindenféle egyéb fura állat és növény.
A csapatunk többször étkezett olyan helyen, ami itthon is jellemző: olcsó éttermek, ahova akár a legalacsonyabb keresetű emberek is betérhetnek, és menüjellegű ételeket ehetnek. Ahogy nálunk, ott is több fogás van: az első – a leves helyett – mi lehetne más, mint tészta. Főételként is választható tészta, de akár különböző módon elkészített húsokat vagy akár halat is lehetett választani.
Nem maradhatott ki azonban a pizza sem. Az utolsó vacsora alkalmával mindenki azt kapott. Még itthon kellet kiválasztani, hogy milyen pizzát rendeljünk. Valamilyen sugallatra én a Biscmarck elnevezésűt választottam. Ami külön érdekesség, hogy a pizzát ott, helyben, általunk látható módon is kemencében sütik ki. És az íze: mennyei.
A szállás
Torinó központjától mintegy harminc kilométerre, Chieri mellett egy nagyon kicsi településen található a La Casetta.
Ebben a házban született Savio Szent Domonkos, a ministránsok védőszentje, Don Bosco egyik tanítványa. A házát azóta kibővítették, és most önkéntesek tartják rendben. Kiválóan alkalmas fiatalok fogadására. A földszinten társalgó, játszóterem, ebédlő és jól felszerelt konyha is van.
Összegzés
A rengeteg látnivaló mellett a legfontosabb benyomásom az volt, hogy a kéttucatnyi diák kétszeresen is megérdemelten kapták meg a lehetőséget. Először azért, mert a versenyeken kiválóan szerepeltek vagy olyan motivációs levelet adtak, amely alapján beülhettek valamelyik buszba. De sokkal inkább azért, mert érdeklődőek voltak, nem nyafogtak, hogy sokat megyünk. Nem kellett rájuk szólni, pontosan érkeztek mindenhova, és ténylegesen úgy viselkedtek, ahogy elvártuk. Mindenben segítették a csapatot. Bizonyosságot szereztem, hogy érdemes időt, energiát és pénzt fordítani erre, mert megéri.
Jövőre új csapattal, de ismét nekivágunk!
