„Ilyen vagyok”
„Ilyen vagyok, és kész.” „Engem így kell elfogadni.” „Nem tudok változni.” „Nekem senki sem tud segíteni.” Gyakorta elhangzó mondatok, melyektől pszichológusként kiráz a hideg. De nem csak pszichológusként, hanem egyszerű, halandó emberként is. Mert ezek a mondatok lezárnak, bezárnak. Börtönt jelentenek. Megrekedést. A fejlődés, a megújulás akadályát.
Pedig valójában erről szól az élet. A változásról, a növekedésről. Kívül és belül, a látható és láthatatlan világban egyaránt. Így lesz a csecsemőből felnőtt, az aprócska magból gyönyörű fa, a virágból termés, a hernyóból szépséges pillangó.
Ami nem, vagy nehezen változtatható, és ami igen
Valóban vannak olyan adottságaink, képességeink, szokásaink, melyeken – különböző okok miatt – nem áll módunkban változtatni, vagy éppen nem tartjuk szükségesnek, hiszen azokkal sem önmagunknak, sem a körülöttünk lévőknek nem ártunk.
Más a helyzet azonban azokkal a személyiségjegyeinkkel, magatartásformáinkkal, amikkel magunk vagy a környezetünk számára szenvedést okozunk, amik nem építenek, hanem rombolnak. Ezek esetében felelőtlenség kijelenteni azt, hogy „én úgysem tudok megváltozni.” Mégis sok ember szájából hallottam már elhangzani ezt a mondatot.
Miért?
Hogy miért? Erre többféle válasz is létezik. Számos ok állhat a háttérben, melyeket többnyire be sem vallanak maguknak az érintettek. Ilyen lehet a felületes vagy tévútra jutott önismeret, a belátásra való képesség vagy a körültekintés hiánya, az énközpontú gondolkodásmód, vagy egyszerűen csak a kényelemszeretet. Igen, jól hallottátok: kényelem. Mert sokkal könnyebb ácsorogni egy trágyával teli gödörben, ami igaz, hogy büdös, és talán már kicsit marja is a bőrünket, de legalább ott meleg van, nem kell megmozdulni, és közben akár nézhetjük a falra szerelt plazma tévében a kedvenc sorozatunkat, ami ráadásul még el is tereli a figyelmünket arról, hogy valójában minek a közepén álldogálunk.
Ez néha olyan jól sikerül, hogy észre sem vesszük. Talán vannak esetek, amikor eszünkbe jut, hogy ki kellene mászni, na de az olyan macerás. Megkeresni a gödör szélét, felkapaszkodni, netán ehhez még segítséget is kérni. Megkockáztatni, hogy odakint esetleg egy kicsit fázni fogunk. Elmenni a fürdőszobába.
Tisztára mosakodni, és végül új ruhába felöltözni. És a legfontosabbat kihagytam: a gödörből kimászva meglátni a tükörben, hogy milyen „sárosak”, koszosak vagyunk. Vállalni ezt magunk és mások előtt. Talán ez a legnehezebb.
A megoldás:
Azt mondják, amíg te nem akarod a változást, addig nem lehet segíteni rajtad. Addig magadon sem tudsz segíteni. „Nem tudok változni.” – mondod. Szerintem inkább NEM AKARSZ. Pedig hidd el, lehetséges.
Nehéz lesz? Igen! Sokáig tart? Talán. Fájdalmas lesz? Lehet. És megéri? Határozottan IGEN!
Kristóf Adrienn
