Egyszerű dolgok
Ma kimentem a teraszra. Olcsó, túlhordott, kibolyhozódott melegítőben és egy foltos, elnyűtt pólóban. Ez volt kényelmes, ez volt célszerű. Kert, föld, munka a ház körül. Ez várt rám. Ezt vártam. Nem kell hozzá szépen felöltöznöm, nem kell megjelennem. A fák és a madarak nem néznek végig rajtam, nem méregetnek, nem ítélkeznek. Sőt egyáltalán nem is foglalkoznak velem, csak teszik a dolgukat. Elfoglaltak a saját növekedésükkel, táplálkozásukkal, életükkel. Teszik mindezt úgy, hogy közben zsongásukkal, sertepertélésükkel, dalolásukkal vagy éppen csendjükkel és tündöklő színeikkel megajándékozzák környezetüket. Azt éreztetik velem, hogy befogadnak, hogy közéjük tartozom, hogy velünk így együtt kerek a világ! Összetartozunk. Ma is ugyanez a mámorító érzés kerített hatalmába. Csordultig telt a szívem, amikor végignéztem a zöld fűtengerben aranylóan ringatózó pitypangokon, és a gyümölcsfák hófehér és rózsaszín virágokba borult lombkoronáján. Az aprócska madarak mennyei öröménekkel hívogattak a szabadba, a fénybe.
Sütött a nap. Tavasz illatú sugarai pimaszul csiklandozták bőrömet. Ó igen, ma tavasz volt. Igazi zölden, kéken, sárgán, lilán, pirosan és fehéren pompázó tavasz. Áldott évszak. A természet túláradó gazdagságáról és az élet szépségéről mesél.
Ma a teraszon leterítettem a padlóra egy megsárgult régi viaszos vászon terítőt, s ráborítottam egy kisebb halom földet. Körbevettem magam apró tégelyekben üldögélő fűszernövényekkel és virágokkal. Várakoztak. Most jött el az ideje, hogy új, tágasabb lakást kapjanak, ahol elgémberedett gyökereik végre kinyújtózhatnak, hogy elevenebben lüktethessen bennük az élet. Micsoda illatok! Bazsalikom, menta, kakukkfű, oregánó, rozmaring. Fűszerek az ételnek. Fűszerek az életnek. Átültettem őket egy számukra táplálóbb és kényelmesebb közegbe, ahol fejlődni tudnak. Megérintettem a terítőre szórt nyirkos földkupacot. Kezembe vettem, és szétmorzsoltam a rögöket. Éreztem, ahogy ujjaim között kipereg a nedves föld. Olyan természetes volt. Olyan egyszerű. Olyan jó!
Ma alkottam, valami újjá született a kezeim között. Nem csak a kicsiny növények, hanem nagymamám ezeréves zsíros bödönjei is. Már nem kell a kamrában lapulniuk, mint régen. Új fejezet kezdődik életükben, immár kaspóként. Eddig „csak” hasznosak voltak, megérdemlik, hogy most már végre szépek is legyenek. S azok lesznek majd új ruhájukban. Egy otthon díszei, melyek mosolyt csalnak az arcomra valahányszor csak rájuk nézek.
Ma leültem a lépcsőre. Odalopakodtam halkan, mert nem akartam felébreszteni alvó kutyámat. Drága öreg Cimborám, nem is hallotta, hogy jövök. Mély álomba merült, és már a hallása sem a régi. Leültem mellé, és néztem őt. De nem volt sok időm, mert rögtön megérezte, hogy ott vagyok. Felállt, s odalépett hozzám. Fejét mellkasomba fúrta, mancsát vállamra tette. Simogattam hosszan. Ő rám nézett. Vénülő szemeiben odaadást láttam és szeretetet. Nem kellettek hozzá szavak. A csönd beszélt.
Ma kimentem sétálni a Kedvesemmel, aki már 25 éve táncol velem a napsütésben, és vészeli át velem a viharokat. Ballagtunk az esti szürkületben, s csodáltuk a kihunyó fények közepette is gyönyörű várost. A tágas tereket, a parkokat, a sétáló utcán sorakozó fákat. A megelégedettség könnyed érzésével töltött el minden apró mozzanat és megtapasztalás. A megállásra és pihenésre lehetőséget adó padok sokasága, a pékségből áradó illatok, a kutyáikkal békésen sétálgató emberek, a virágágyásokba gazdagon ültetett tulipánok még sötétedéskor is szemet gyönyörködtető látványa. Biztonságot és nyugalmat sóhajtottak felénk az utcák, s mi boldogok voltunk és mérhetetlenül hálásak ezért a közegért, amit otthonunknak tekinthetünk.
Ma éjszaka, amikor elérkezett a lefekvés ideje, csöndesen, jól eső fáradsággal vártam, hogy az álom puha szárnyával betakarjon. Szemhéjaim lassan elnehezültek, de hagytak még néhány percet, hogy gondolataimon átfussanak a napi történések. Képzeletem filmvásznán újra felvillantak a képkockák a reggeli ébredéstől az est eljöveteléig. Ha valaki megkérdezné tőlem, mi történt a nap folyamán, talán azt válaszolnám, nem történt semmi. Pedig mennyi, de mennyi minden történt! Hiszen láttam, hallottam, mozdultam, szagoltam, ízleltem, éreztem. Éltem! Csak ennyi történt. Olyan természetes. Olyan egyszerű. Olyan szép!
Kristóf Adrienn
iskolapszichológus
