2024. január
CIPŐK és LÁBNYOMOK
Felhőtlen, tiszta, lehetetlenül kék égbolt. A Nap korlátlanul ontja melegét. Kezemet a homlokomhoz emelve védem szemeimet a már-már vakító fénytől. Így kémlelem a partot. Csodálom a kristályként ragyogó tengert, ahogy hullámai lágyan simogatják a szikrázó homokszemcséket pillecukor puhaságúvá olvasztva össze a fövenyt. Látok egy férfit, aki lassú, elnyújtott léptekkel sétál, s közben újra és újra játékos pillantásokat vet a háta mögé huncut mosolyt bújtatva szája szegletében. Egy 4-5 éves forma kisfiú halad mögötte. Nagy igyekezettel próbálja megőrizni egyensúlyát, miközben aprócska talpait az előtte sorakozó nagyobb lábnyomokba illeszti. Egyet sem akar kihagyni, lépésről lépésre követi az útvonalat. Apa és fia játékát figyelve eszembe jut, mikor kisgyermekként lelkesen próbálgattam édesanyám cipőit, s beléjük bújva képzeltem el, és játszottam magam elé majdani felnőtt életem. Csoszogva, óvatosan indultam el, nehogy egy hirtelenebb, bátrabb mozdulat miatt elhagyjam a méreteimhez képest jóval nagyobb lábbelit. Viccesnek találtam ezt a kis játékot, és egyúttal valami furcsa önbizalom öntött el, hiszen annak a cipőjét viselhettem, aki a biztonságot, a mindent jelentette számomra. Önkéntelenül is mosolygok, amikor visszagondolok arra az időszakra. Milyen ártatlanul naiv és önfeledten boldog tud lenni egy kisgyermek!
Ártatlanul naiv – szövöm tovább magamban a gondolatot – és a szíve tele van őszinte kíváncsisággal. Folyamatosan figyel, szivacsként issza magába az ismereteket. Korai intenzív emlékei és a világ, ami felcseperedésének évei során körülveszi őt, maradandó lenyomatot hagynak a lelkében. Szüleivel való kapcsolata különösképpen meghatározó lesz az életében. A mozdulataik, a szavaik, az odavetett megjegyzéseik, a világra adott valamennyi reakciójuk láthatatlan mintaként, szinte észrevétlenül ivódik be a kicsi gyermek sejtjeibe. A fejlődés korai éveit jó esetben a szülők iránt érzett ragaszkodás, csodálat tölti ki. Legyenek bármilyenek is, ők a legnagyszerűbbek a gyermekük szemében. Felnéz rájuk, vágyja elismerésüket, szeretetüket. A kicsi lány izgatottan várja, hogy belenőjön anyu cipellőjébe, a kisfiú pedig büszkén dülleszti mellkasát, ha arra gondol, hogy egyszer majd az ő lábai is olyan nagyok lesznek, hogy pontosan illeszkedhetnek apu nyomaiba.
Az idő kereke rendületlenül forog tovább, s a kisgyerekkor gondtalannak vélt éveit felváltja a kamasz szív nyugtalansága, az ifjúkor útkeresése, végül pedig a felnőtt lét felelősségteljes komolysága. Változik az egyén, s változik a körülötte lévő világ is. Kinél lassabban, kinél gyorsabban, de bekövetkezik a felismerés, hogy anya régen oly divatos cipője mostanra talán már elnyűtt és kopott lett, a homokba süllyesztett lábnyomokat pedig szinte teljesen elmosta tenger. Ekkor valami megváltozik, repedezni kezd a szülőkről alkotott idealizált kép. A fény mellé lassan beszüremkedik az árnyék is. Megkérdőjeleződik az addig oly biztosnak vélt világkép, kritika fogalmazódik meg, formálódni kezd a saját vélemény. Születőben van egy önálló ember.
A lelkünk azonban őrzi az egykori tapasztalatok lenyomatait. A belénk kódolt mintázatok legfeljebb halványulnak, de nem tűnnek el az évek alatt. Sem a jók, sem a rosszak. Talán nem is vagyunk tudatában, mígnem egy váratlan helyzetben előjönnek. Igen, amikor egy aktuális történés valahonnan a mélyből felidéz egy elfeledett emléket, akkor aktiválódnak a régen berögzült minták. Ha elég éberek vagyunk, észrevesszük, de ha nem akkor vakon követjük tovább az elődeinktől örökölt utat, akkor is, ha az ugyanabba a szakadékba vezet. Azt hisszük ez az egyetlen irány, azt hisszük, nem tehetünk másként. Sodródunk. Nem a saját életünket éljük. Félünk. Nem tudjuk, hogy lehetne másképp csinálnunk. Nem tudjuk, hogy SZABAD-E másképp csinálnunk?
Elárulom Neked: IGEN, SZABAD. A te életed saját forgatókönyv szerint íródott. Valami Egyedi. Valami Új. És csak a tiéd! Ahhoz, hogy lásd, ki kell nyitnod a szemed, és őszintének lenned önmagaddal. Nincs több szőnyeg alá söprés, nincs több tespedtség, nincs több kishitűség! Hanem Újratervezés van! Bátorság van! Most van!
Nyugodtan kimondhatod szeretettel és derűsen, hogy kinőtted azt a sokszor felpróbált régi cipőt, már szorítja a lábadat. Becses emlék marad, tele gyengédséggel és örömmel, de a te választásod egy másik darabra esik, ami kényelmesebb számodra. Ami hozzád illő!
Nyugodtan kimondhatod, hogy a homokba süppedt lábak nyomát jó móka volt követni egy ideig. Biztonságot adott, egyensúlyozni tanított, de tekinteted már más irányba fordul, hívogat egy ismeretlen táj, s ahhoz, hogy felfedezd, le kell térned a kitaposott útról, s új irányba kell fordítanod lépteidet.
Megtörheted a mintát. Megszakíthatod a sort. Van választásod!
