Superga
Elérkezett az utolsó nap. Az egész Valdocco-ról szólt, de mielőtt odamentünk, gyönyörködni szerettünk volna a Superga nevű hegy nyújtotta panorámában. A feltételes mód azért van, mert az időjárás nem volt kegyes hozzánk: sűrű köd fedte be a hegycsúcsot. Amikor felértünk, bár alig 50 méterre volt a hatalmas bazilika, semmit nem láttunk belőle. Tisza időben ez a hegy már jóval azelőtt látszik az autópályáról, hogy beérkeznénk a városba. Maga a bazilika a Savoya-ház temetkezési helye is.
A hegy egy kegyetlen balesetről is hírhedt. 1949. május 4-én a legsikeresebb torinói focicsapatot hazaszállító repülőgép a sűrű köd miatt a hegynek csapódott. Mindenki odaveszett. A tragédiának magyar vonatkozása is van: a csapat edzője, Erbstein Ernő, akinek óriási szerepe volt abban, hogy a csapat sokszoros bajnok lett, szintén az áldozatok között volt. A szerencsétlenség helye ma kegyhely, rengeteg rajongó látogatja és hagyja ott a különböző emléktárgyakat: klubzászlót, sapkát, sálat, stb.
Valdocco – az álom valósággá lesz
Torinó Valdocco negyedében ma egy hatalmas komplexum fogadja a szalézi központba érkezőket. Van egy óriási udvar, egy bazilika, egy kisebb templom, iskola, kollégium, szállás, étterem. A 19. században egy kicsike épület volt még itt, körülötte jókora üres térrel. Itt talált végleges helyet magának Don Bosco, ahol mások zavarása nélkül lehetett a gyerekeknek játszani.
Amikor beértünk a körbezárt udvarba, éppen egy csapat általános iskolás korú gyermek próbálkozott a gólyalábakkal. Nevetgélve, vidáman igyekeztek a mozdulatokat elsajátítani. A többségnek sikerült is, bár sokat segített egy emelvény – ami nem volt más, mint a tér egyik központi helyén álló Don Bosco szobor talapzata. Óhatatlanul az jut ilyenkor az ember eszébe, hogy még most is segíti a gyerekeket. 🙂
A Szent Segítő Szűz Mária Bazilikát még Don Bosco életében kezdték el építeni, de a befejezésére már csak halála után került sor. A belső terét az oltár mellett a Szalézi Társaság alapítójának az ereklyéje uralja. Az oldalkápolnákban a festmények a szentek mellett az alapítóról szóló történeteket elevenítik fel. A templom gazdagsága, pompája és a Becchi szegénysége közötti ellentét akaratlanul is az eszembe jut, és az a kérdés merül fel, hogy ezt hogy sikerült elérni. Hogy jutott egy szegény, apa nélkül felnövő, modern szóval HHH-s fiú el odáig, hogy ennyire más világban fejezze be földi pályafutását?
A valdocco-i túra alatt bepillantást kaptunk az első generációs szalézi növendékek életének mindennapjaiba, amikor végigmentünk a ház alagsorának helységein: az ebédlőn, a konyhán. Amin meglepődtem, hogy mindenhol ki volt írva, hogyan kell viselkedni, és mit lehet és nem lehet csinálni (pl. a konyhában, ld. fénykép).
Megnéztük Don Bosco szobáit, mindennapi tárgyait is, illetve láthattuk, hogy a dolgozószobájából milyen jó kilátás nyílik az udvarra.
A Szalézi Szent Ferenc kápolnában tartottunk egy misét. Különleges érzés lehet egy szalézi szerzetesnek azon a helyen a szertartást vezetni, ahol a rend alapítója tette azt 6-7 nemzedékkel ezelőtt, majd szabadidőt kaptunk. A napot egy közösen eltöltött vacsorával zártuk. A szállásra visszaérve amit lehetett, összepakoltunk, mert másnap 1400 km-t kellett utazni, hogy hazaérjünk.
Hazafelé még egy meglepetés várt ránk
Trieszt neve ismerősen csenghet azoknak, akik olvasták Jules Verne magyar vonatkozású regényét, a Sándor Mátyást. Isztria fővárosa az Adriai-tenger partján fekvő, fontos kikötőváros már évszázadok óta. Mivel csak pár kilométerre van az autópályától, itt tartottunk egy hosszabb pihenőt. A festői környezet nem csupán azokat ragadta meg, akik először látnak tengert. Engem is lenyűgözött. A végtelen kékség olyan nyugalmat áraszt, amivel nem lehet betelni. Ezért volt az, hogy nem a városban, hanem a parton töltöttük el a szabadidőt.
Azért a hazafelé tartó útra visszakanyarodva – végig a part mellett haladva – láthattuk a város legszebb részeit is.
Végül hosszú és eseménytelen út után (bár a magyarországi autópályán jóval lassabban tudtunk csak jönni, mert olyan erős oldalszél fújt), végül valamivel este tíz óra után kanyarodtunk be a Don Bosco csarnok parkolójába, és mondtunk búcsút egymásnak.
A sorozat utolsó részében az egész út értékelését fogom leírni.
