2024. február
Mert azt mondják…
„Ha így folytatod, nem lesz belőled semmi.” „Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen.” Mi az, hogy megint 4-est hoztál?” „Még erre sem vagy képes?” „Szégyent hozol a családunkra!” „Semmit sem lehet rád bízni!” „Könnyebb lenne az életem nélküled!” „Rád se bírok nézni!” „Nincs neked semmi bajod, ez csak egy kamaszkori hiszti!” „Bezzeg, amikor én voltam annyi idős, mint te!” „Nekem is vannak problémáim, mégse bőgök!” „Az a baj, hogy mindent megadtunk neked! És ez a hála?”
Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Hallottál már hasonlókat? Esetleg mostanában is többször a fejedhez vágnak efféle romboló megjegyzéseket? Vagy talán te mondogatod ezeket saját magadnak?
Bárki is legyen a forrása a bántó szavaknak, az a legfőbb baj velük, hogy ha elég sokszor hangoztatják őket, akkor egy idő után elhiszed. És akkor valami összetörik belül. Az értekésségedbe és a szerethetőségedbe vetett hited. És akkor valami sötétségbe borul. Az önmagadról alkotott képed. És akkor valami egészen picire összemegy. A saját erődben és adottságaidban való bizalom. A „meg tudom csinálni” érzése.
Ha egészen apró korunktól olyan környezetben növünk fel, ahol folyamatosan megkérdőjelezik képességeinket, gátat szabnak önállósodási kísérleteinknek, ahol nem élhetjük meg hatékonynak, eredményesnek önmagunkat, ahol a dicséret és kritika egyensúlya felborul, ahol a túlzottan magas elvárásoknak való megfelelés vágya gúzsba köt minket, akkor nehezebben alakul ki bennünk a helyes és stabil önértékelés, a reális énkép, s ennek talaján az önszeretet és az önelfogadás felszabadító érzése. Nem mindegy, milyen alapra építkezünk. Nem mindegy, mit gondolunk saját magunkról. Ahogy növekszünk, úgy válik körülöttünk egyre szélesebbé a világ. Kitágul az emberi kapcsolataink tere. Egyre több hatás ér bennünket. Óvodai csoport, óvónénik, iskolatársak, barátok, tanárok, munkatársak, szerelem. Emberi reakciók, kapcsolódások, érzések, benyomások, visszajelzések kavalkádja. Lesz köztük pozitív, mely langyos tavaszi szellőként simítja végig arcunkat, újult életerővel tölt el, s néhány pillanatra feledteti a múltban szerzett sérelmeket. Lesz részünk azonban bőven viharokban is, melyek kíméletlenül terítenek padlóra bennünket felidézve régen elfeledettnek hitt pofonok arcpirosító csattanását. S máris újra gyengének, becsapottnak, kiszolgáltatottnak, ostobának és reménytelennek érezzük magunkat. Mert ezt mondják. És akkor biztosan úgy van. Mert mindig is így volt. Mert most sem sikerült. Mert nekem semmi sem sikerül. Nincs is értelme az egésznek. Talán jobb lenne ha…
Forogni kezd a hömpölygő hazugságok őrült köre, s te elhiszed, mert elhitették veled. Talán nem is szándékosan, talán csak néhány rosszul megfogalmazott mondat volt. Talán saját frusztrációjuk, belső konfliktusaik, indulataik, keserűségük mondatta velük. De ez nem vigasztal, mert a szavaik céltáblája te voltál, s te vagy. Így hát azt gondolod, biztosan veled van a baj. Úgy érzed, megérdemled, amit mondanak. Mert ők biztosan jobban tudják, hiszen te most újra olyan pici vagy. Olyan jelentéktelen…. És a lemez forog tovább. És a spirál egyre mélyebbre ránt. HA HAGYOD.
De meg is állhatsz mielőtt hitedet és maradék önbecsülésedet vesztve beleszédülsz az örvénybe. Engedd, hogy az a láthatatlan kéz visszarántson! Szippants bele a friss levegőbe, érezd, ahogy megtelik vele a tüdőd, ahogy kitisztulnak a gondolataid. Hagyd, hogy megkérdőjeleződjön benned minden, amit mások mondtak rólad. Szelektálj. Őrizd meg mindazt, ami épít, ami élni segít, s dobj el jó messzire mindent, ami rombol és árt. Leplezd le a hazugságokat, a túlzó bírálatokat, amit mások csak azért mondtak neked, mert nem tudták, hogyan fejezzék ki érzéseiket anélkül, hogy sárba tipornának. Állítsd le az önsorsrontó gondolatokat, melyek cikáznak elmédben. Ne bántsd magad, kérlek!
Hunyd le a szemed. Érezd, ahogy az a láthatatlan kéz gyengéden átölel, s halld meg a füledbe súgott szavakat:
Értékes vagy! TE…ÉRTÉKES…VAGY!
